Szozsi küldte

Elmentem, és becsülettel végighallgattam a pénteki tüntetés minden szónokát. Megerősödött bennem amit eddig is gondoltam. Nincs utánpótlás, nulláról indulunk. Érdekes volt hogy finoman, becsomagolva, de a szónokok közül többen is beszéltek erről. És ez végre tetszett, mert nagyon közel áll ahhoz amit én gondolok a jelenlegi helyzetről.

A magyar társadalom – de a bal oldala biztosan – a következmények korát éli. Van az a helyzet, mikor az ember úgy érzi, többet érdemel, többet is akar, de sokkal nagyobb erővel érvényesül a sorsában annak következménye, amit addig tett. Vagy nem tett. Olyan ez, mint a végigbulizott tanév utáni vizsgák, vagy a minimálbéres munkaviszony után beütő nyugdíjminimumos öregkor. Elementáris erővel, pár év alatt egyszerre érett be az elmúlt 25 év apolitikus, rövidlátó, értékhiányos, közösségi szemlélettől mentes időszakának minden gyümölcse. Nincs meg az a tartalék, ami megtörés nélkül átsegíthetne ezen a demokratikus mélyponton. Elvesztettük, ami eddig teljesen értéktelen volt számunkra. És csak most fedeztük fel benne a kincset, a jövőnket, amikor már kicsúszott a kezünkből, és nézzük ahogy egyre mélyebbre zuhan. Reménykedem benne hogy a mi generációnk visszakapja még az elszalasztott lehetőséget, de ez korántsem biztos. Ez nem egy vasárnap délutáni filmklisé, ahol hirtelen mindennek jobbra kell fordulnia, de azért rosszabb még lehet. Ahogy az egyik szónok célzott rá, nincs mesebeli lovag, aki most hirtelen a színre lép és megmenti a helyzetet. Aki ezzel áltat, becsapja magát és a reménykedőket. Nem ússzuk meg a melós részt.

Itt azért komolyan elkezdett verni a szívem, hogy van olyan magyar, aki nem látja azt, hogy ha ez megtörténne… akkor végképp oroszország (szigorúan kisbetűvel) útjára lépnénk. Az orosz nép gyakorlatilag rendre bizonyítja (bár talán látszik, hogy próbál felállni időnként) azt, amit a szerencsétlen észak-koreaiak félholtukban: hogy nincs más alternatíva, ha egyik erős vezető személyiség elmegy/meghal, akkor egy másikat állítanak a helyébe. Nem tudnak (már vagy még) másképp élni. Nincs meg a bizalom egy “kormányban” hanem egy cászerű autoriter embert keres az a nép, aki (ígéri, hogy) visszaadja, de legalább emlékezteti őket régi cári önmagukra, méltóságukra.

Ha Magyarországot Viki után egy hasonló kaliberű ember “rakná helyre,” akkor szerintem mi is elindulnánk egy ilyen úton… Épp ma beszéltük Milánnal, hogy magadat ismételni nem jó, de muszáj ismét ezzel a példával élnem: nagyon kevés olyan vezető van, mint ahogyan –   p-é-l-d-á-u-l  – Barack Obama viselkedett John McKain-nel szemben, vagy épp Mitt Romney-val a második 4 évének kampányolása alatt: ezeknek az embereknek NEM volt esélye ellene (másodiknak több, mint az első…), és _ő_ tette őket “ellenzékké.” Ő ült le velük nemzeti csatornán közvetített vitára. Ő emelte őket maga mellé “riválisnak.” Leült velük egy asztalhoz, tárgyalt, vitatkozott (és lesöpörte őket népszerűségben), mert önerőből még kevesebbre vitték volna… a Republikánusok 2008-ban igazán nem tudtak alternatívát kínálni, most 2012-ban meg… na, jó, rendben, már jobb volt, de alig jegyeztem meg Romney nevét, mégsem volt nyomós.

Megmondom őszintén, a mi kis fiatal, bukdácsolóból őrült, makacs, dacos, és a fiatalokra olyannyira jellemzően “majdénmegmondomatutit” (míg meg nem jön a huszonsok vagy harminckevés tapasztalata, s beléjük költözik az alázat) demokráciánkból nem nézek ki egy ilyen vezetőt. Ne nézzetek így rám, szeretem az országom, szeretem a népem, de nem tartunk itt – hibáinkkal együtt szeretem magunk.

Vissza a cikkhez:

forrás: negymadarforrás: negymadar

Ami elkeserít, az az hogy még mindig Orbánról beszélünk. Pro vagy kontra, de minden körülötte forog. Többször észrevettem, hogy a tömeg elhalkult, és amikor már kínzó erővel tört mindenkire a “jó, de most mi lesz?” kérdése, akkor fel-felreccsent egy Orbán takarodj, és ez mindig feloldotta ezt a nyomasztó gondolatmenetet. Azért szerintem minden józan résztvevő tudta, néhány szónok talán ki is mondta, hogy nincs alternatíva. Pontosabban nem készült el, nem nőtt fel időre. És ez a mi felelősségünk.

(Amúgy: Bizony. Egy vezető értéke abban is rejlik, hogy mit tesz azért, hogy a következő “őt” kinevelje.) Én sem örülök, hogy még mindig Vikiről van szó… s bár úgy érzem, végre eljárt az idő felette, a nagy helyzet az, hogy fél éve sincs, hogy az utolsó (ezúttal önkormányzati) választásokat megnyerték a narancsok… így aztán 4 évig nézhetjük még őt, tehát muszáj beszélni róla. Hacsak nem terveztek palotaforradalmat. Demokratikus (bár manipulált szavazótörvényes) módon lett választva, és ha tartjuk magunkat a (z “alaptörvény” által megnyirbált, leszúrt) demokráciánkhoz, akkor marad is négy évig.

Csak azért mert nem tetszik, nem csukhatjuk be a fülünk rá, nem zárhatjuk le a szemünk: itt van. Foglalkozzatok vele.

Nekem az a mondás tetszett a legjobban, ami a tömegnek a leggyengébb mankónak, vagy legerősebb kényszercselekvésnek tűnhetett, hogy “most beszélgetnünk kell”.  Szerintem is innen kell kezdeni. Jó lenne persze pajzsra kapni valami tökéletes szónokot, igazságbajnok államférfit, de sajnos nincs kit, nincs konszenzus arról hogy milyen céllal, és még azt sem tudni kiknek a felhatalmazásával. Én szeretem ezt a helyzetet, mert már csak egy hajszál választ el az egyéni felelősségünk felismerésétől. Annyira közel vagyunk ehhez, hogy szinte bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Ez lesz a mélypont, akár fordulópont is lehet a magyar néplélekben, és utána elkezdődhet a kilábalás. Enélkül csak marad a takarodj.

Persze 25 év nihil, egy teljes generáció elfogyasztott, eltékozolt, átmulatott évei után mindez nem 1-2 év lesz, és örülhetünk ha nem újabb 25. 15 évesen véletlenül ott voltam a Kossuth téren a harmadik köztársaság kikiáltásán. Valószínűleg nekünk kellett volna megtölteni elvekkel és ideákkal az elmúlt 25 évet. Sajnos azonban mi ebbe csak belecsöppentünk, nem értettük még hogy mi zajlik. A szüleinken láttunk valami aggodalmas boldogságot, de ez már akkoriban is keveredett a Gorenje lázzal, majd bennünk is az azóta is tartó videó, CD, DVD, lapostévé, utazás, autó, lakáshitel mókuskerékkel, a rendszerváltást követő fogyasztói boldogsággal, majd sokaknak már inkább inkább robottal, vagy eladósodással.

Milyen érdekes gondolat…

Kezdetben még voltak “néptanítók”, akik a Szomszédok után órákkal, a monoszkópig beszélgettek unalmas műsorokban. Ők látták a változások fontosabb vetületeit, történelmi párhuzamokat vontak, más országok tapasztalatain kérődztek, de az otthonokban ekkor már aludtak.  A 40 év közös után mindenki a “végre sajátban” gondolkodott, se tapasztalat, se különösebb igény nem volt a szerveződésre, közösségi alapú társadalomra, de talán társadalomra sem.

Ebből a “végre saját”-ot mindenképp láttam a szüleimen. Sőt, még most is megvan bennük, ezért baloldal ellenesek. Érdekes abba belegondolni, hogy a kényelem, a felhasználói társadalom is hozzájárul az apolitikussághoz (és miért ne: ha jól megy, akkor kit érdekel, hogy csinálják? 51%-os volt a legutóbbi amerikai választás…). Ha baj van, ne félj, hirtelen mindenkit érdekel, hogy miért, és ki a felelős… hirtelen mindenki politizál. Talán ezért van most ilyen felháborodás? Átléptük a határt és kritikussá vált Magyarországon a szegények (akiket érdekel, mi a fene folyik) tömege?

Így ezek a mi batyunkba sem kerültek bele mikor új családot alapítva lekoptunk otthonról,  felpörgetve a saját “végre saját” mókuskerekünket. Egyszerűen már évtizedek óta nem volt meg ez a tudás. És most látszólag mi sem tudjuk továbbadni, legfeljebb a szerencsésebbek némi vagyont, de boldog országot semmiképp.

Szóval itt a nulla pont egészen közel, a saját felelősségünk felismerése. Hogy elrontottuk, hogy mi rontottuk el. A politikusokra bíztuk az országot, holott egy demokráciában az elveink képviseletével kellett volna őket megbízni. De nekünk elsősorban nem elveink voltak, hanem vágyaink. És sajnos komoly morális problémáink is. Banálistól a nemzetgazdasági szinten is tragikusig. Blicceltünk a metrón, kamu diákoztunk, másoltunk, elintéztük a kábeltévé dekódert vagy megúsztuk a vonatjegyet. Felnőve minimálbérezt(ett)ünk, részmunkaidőzt(ett)ünk, számlát szereztünk, miközben nem kértünk számlát, kenő- vagy hálapénzt fizettünk vagy fogadtunk el, rokikártyát szereztünk, ügyeskedtünk a betegállománnyal, feketén melóztunk a munkanélküli segély mellett, vagy fehéren de annyit lógva amennyit lehet, csempészett cigit szereztünk, meg szlovák rendszámot, esetleg szociális támogatást, letelefonáltunk vagy feltelefonáltunk, lehúztuk a főnökünket vagy az alkalmazottunkat.

Istenem, milyen jó érzés, hogy sem a gyerekbűnök, sem a felnőtt bűnök közül nemigen ismertem magamra egyikben sem… Kicsit kevésbé érzem magam felelősnek a mostanra kialakult szituációért (bár a saját 28 éves korom előtti apolitikusságom továbbra is felrovom magamnak).

Felsorolni is képtelenség a trükkök százait. Aztán ha beütött a biznisz, okosba’ pályáztunk túlárazva az önrészre is gondolva, ahogy lehetett offshore-ra váltottunk, megvesztegettünk vagy visszacsorgattunk, ha meg mégsem, akkor tartozással időben bedöntöttük a boltot.

(Nálam ez feljelentés kategória volna – örülök, hogy nem tudok ilyesmiről a környezetemben.)

Ha mindezt magunk nem tettük, vagy tehettük, hát elnéztük a munkatársunknak, haverunknak, rokonunknak, szomszédunknak.

(Hah! Nem. És most nagyon hálás vagyok magamnak, hogy nem.)

És mindeközben együtt szapultuk – és szapuljuk ma is – a korrupt politikusokat, és itt bukunk le, hogy a helyükben mi is sokat elnéznénk a haveroknak. Észre sem vettük, hogy míg ezt a rendszerváltás előtt joggal tehettük, az azóta eltelt években mindet mi választottuk meg, majd újra. Igazából a politikát is ügyesbe’ csináltuk. Nem elvekre és ideákra szavaztunk, hanem az olcsóbbat vagy ingyenest ígérőkre vagy megvédőkre, és sosem a költségvetést rendberakó politikusokra, akár balról akár jobbról jöttek.

EZ ÍGY TÖRTÉNT társadalmi szinten, igen. (Magamat ismét szomorúan, de szembe nézhetem a tükörben: amióta eszemet tudom, választások előtt igyekszem megnézni a pártok programjait, megnézni, ki az, aki értelmes tervvel áll elő hosssssszú távon.)

A költségvetés is az a valami, amibe más befizet, és mi kivesszük. Európai Unió? Egy pillanatig sem tekintettünk rá úgy, hogy mit teszünk bele, csak azt néztük mit kapunk. Úgy tűnt megéri, hát beléptünk “felzárkózni”. Emlékszem, 2003-ban hogyan meneteltünk át több tízezren a Dunára telepített csatlakozási jelképen, egy rusnya katonai pontonhídon.

Foto: AtomFoto: Atom

És átérve, most mégis itt állunk magunkban. Nincsenek néptanítóink, pedig nagyon kellenének. Akik voltak, azokat elvitte a politika, a halál vagy az állami megbíz(at)ás. Maradt néhány nagy koponyánk, de ők külföldön vagy a piacról élnek. Valahol érthető is, miért nem vágynak a takarodjba. A fentiek miatt ma ebben az országban mindenkinek vaj van a füle mögött, az adórendszerünk már csak ilyen, így nem állnak ki a napra. Retteg a szegénytől a gazdag, és a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat, s nem csalóka remény.

József Attila: Hazám.

Mit tehetünk most? Szerintem rá kell jönni, hogy nem csak magunk vagyunk. Hogy ez egy nemzet, egy város, egy falu, egy utca, egy szakma, egy család, ésatöbbi’, és messzebb jutunk közösen, mint külön. Ha gyengül is a gravitáció, és be is indulnak a dolgaink, ez az ország visszahúz egészen addig, ameddig el nem kezdjük mi húzni. Végül a legfájdalmasabb, amit még soha el nem fogadott tőlem senki, mert ez elsőre és ebben az állapotunkban elfogadhatatlan… Nem biztos, hogy a mi életünkben lesz sokkal jobb,

Pedig ezt nagyon el kellene fogadni azoknak, akik jobbat akarnak: küzdened kell, de nem neked lesz jobb …viszont ha nem küzdesz, mert neked nem lesz jobb… akkor soha nem lesz jobb, a gyerekeidnek se.

viszont lehet jobb a gyerekeinknek. De csak akkor, ha kikapcsolva a megszerzett lapostévét, először végre magunknak valljuk be, majd elmagyarázzuk nekik is hogy mit rontottunk el, mit tegyenek másképp. Ha van felismerés, akad tanulság is bőven, és akkor nem lesznek a gyerekeink az újabb, még inkább elveszett generáció.  El kell magyarázni nekik, milyen szerencsések, hogy szavazhatnak,  szerveződhetnek az utcájukért, a városukért, a bicikliutakért, a szegényekért, betegekért, vagy csak egymásért, mert a mi szüleink ezt nem tehették.

A mi szüleink gyerekként nem tehették, a szüleink szülei pedig egyáltalán nem felnőttként sem. Öregként talán. (Ti, én harmincas vagyok, anyámék ötven-hatvan között, a nagyszüleim 70-80 között.)

A mi hibánk így bölcsességgé válhat bennük, és nekünk ez is lehet megélhető, igazi boldogság. Szóval bármilyen bárgyún hangzik, beszélgetni kell. Nem Orbánnal vagy Gyurcsánnyal van harcunk, sőt, inkább az összes politikusunk mi magunk vagyunk. Épp úgy fognak változni is, ahogy mi. Úgy lesz diktatúra vagy szabadság. Ha félünk bármelyiktől, akkor magunktól félünk. Minden rendszert a nép termel ki, akkor is ha később nem tetszik.Kürti Gábor / Kükü

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s